Imádom Carl R. Rogerst. Egyszerűen nem tudok betelni vele. A Valakivé válni c. könyvéből már többször idéztem az oktatás kapcsán, de még egyszer sem vágtam be a teljes 13 pontot, melyben a tanítás értelmetlenségéről ír felettébb szuggesztív módon. Következzen tehát a bűvös 13 paragrafus egyéni kommentezéssel!

A dacot kiváltó okok a nevelésben rejlenek: olyan tényezőktől függenek, mint a túlzott korlátozás, elkényeztetés, vagy közönyös magatartás, következetlen napirend, a szavak és tettek közötti összhang hiánya. A dac végeredményben a gyermek én-védelmi mechanizmusának is tekinthető. A világban tapasztalt kiszámíthatatlanságra adott reakció arra szolgál, hogy fenntartsa a saját én-integritását, s mint olyan a dac a psziché immuntevékenységének egy formája.

Új korszakba léptünk nevelésügyileg. Anna a tagadásnak egyre szélesebb spektrumát vonultatja fel, a „Nyem akaró” kifejezéstől a dackitörésig mostanra már majdnem minden fellelhető a palettán. A legutóbbi hazaút alatt mindkét nagyszülői portán teljesült minden kívánsága, így meglehetősen nehezen megy a kevésbé tejfölszagú hétköznapokra való visszahangolódás.

Az aggodalmaskodó szülő tiltások és utasítások özönével árasztja el gyermekét. A túlzott jószándék aztán oda vezet, hogy a veszélytelen helyzetekben is segíteni szeretnénk gyermekünknek abban, hogy rendeltetésszerűen használja a csúszdát, a hintát, a libikókát, a macit, az ajtót, a lapátot és úgy általában mindent.

Vigyázz, mert rám szórod a homokot! Ez a Te lapátod, ezzel ásd a lyukat, de ne olyan hévvel, mert homokos leszek! Játszóruhás harmincas magyarázta mindezt egyesztendős lányának, ki nagyívű gesztusokkal pakolta a szemcséket kupacról kupacra. Úgy tűnik, hogy a célnak megfelelő rövidnadrág és szandál homok ellen nem véd, vontam le magamban gyorsan a következtetést, miközben kajánul sandítottam az odatotyogó lányomra.

A pszichológusok többsége egyetért abban, hogy egyes személyiségjegyek már kora gyermekkorban maradandóan kialakulnak. Az alábbiakban arról szólok, hogy a Jung-féle személyiségtípusok miként jelennek meg csecsemő- és kisgyermekkorban.

Saját magára. Nem az anyjára és nem az apjára, hanem magára. Nehéz ezt belátni: mindkét szülő szeretné, ha minél több vonást ismerhetne fel gyermekében. Nehéz lemondani arról, hogy gyermekünkben ne önmagunkat lássuk örülni, futkosni, tombolni.

Öt esztendős voltam, amikor apám megtanított sakkozni. Nagy türelemmel, napi rendszerességgel oktatott Karakas Éva: Támadás a király ellen c. könyve alapján. Mai napig egyik legmeghatározóbb és legkedvesebb élményem, hogy kisgyermekkorom óta van egy verbalitáson túli kapocs, ami apámmal összefűz.

Gyakran provokálom ki a szülőkből a kérdést: mikor és mennyit szabad hagyni a gyerkőcöt képernyő előtt ücsörögni? A televízió a gyermeknevelés központi kellékévé vált, sok családban nélkülözhetetlen a közös sorozatnézés, a délutáni showműsorok követése. A tv a szórakozás központi kiszolgáló egysége, minden konfigurációban: szülőknek és gyerekeknek, csak szülőknek, csak gyerekeknek.

Megszoktuk, hogy intézményesített keretek között tanulunk, fejlődünk, haladunk. Nincs ez másképpen a spiritualitás terén sem: szükségünk van mentorra, útmutatóra, mesterre, hogy irányított módon haladjunk a szellemi úton. A guru hiánycikk, úgyhogy gombamód sokasodnak akvázi-spirituális képzések intézményesített formái. Többnyire kiválasztottaknak, többnyire elit módon. Mert mindenki fejlődik: ha kell, ha nem.