A dacot kiváltó okok a nevelésben rejlenek: olyan tényezőktől függenek, mint a túlzott korlátozás, elkényeztetés, vagy közönyös magatartás, következetlen napirend, a szavak és tettek közötti összhang hiánya. A dac végeredményben a gyermek én-védelmi mechanizmusának is tekinthető. A világban tapasztalt kiszámíthatatlanságra adott reakció arra szolgál, hogy fenntartsa a saját én-integritását, s mint olyan a dac a psziché immuntevékenységének egy formája.

Új korszakba léptünk nevelésügyileg. Anna a tagadásnak egyre szélesebb spektrumát vonultatja fel, a „Nyem akaró” kifejezéstől a dackitörésig mostanra már majdnem minden fellelhető a palettán. A legutóbbi hazaút alatt mindkét nagyszülői portán teljesült minden kívánsága, így meglehetősen nehezen megy a kevésbé tejfölszagú hétköznapokra való visszahangolódás.

Az aggodalmaskodó szülő tiltások és utasítások özönével árasztja el gyermekét. A túlzott jószándék aztán oda vezet, hogy a veszélytelen helyzetekben is segíteni szeretnénk gyermekünknek abban, hogy rendeltetésszerűen használja a csúszdát, a hintát, a libikókát, a macit, az ajtót, a lapátot és úgy általában mindent.

Ha üteme van a napnak, ha rituálék körítik a poronty-körüli eseményeket, minden gördülékenyen megy. Ez a kulcs a biztonsághoz, ezt kell gyakorolni a kiegyensúlyozott környezet biztosításához. A déli alvás a kisgyermekes családokban fontos ügy, melyről minden anyukának, apukának, nagyinak és nagypapának megvan a saját elmélete, kiforrott véleménye.

A pszichológusok többsége egyetért abban, hogy egyes személyiségjegyek már kora gyermekkorban maradandóan kialakulnak. Az alábbiakban arról szólok, hogy a Jung-féle személyiségtípusok miként jelennek meg csecsemő- és kisgyermekkorban.

Saját magára. Nem az anyjára és nem az apjára, hanem magára. Nehéz ezt belátni: mindkét szülő szeretné, ha minél több vonást ismerhetne fel gyermekében. Nehéz lemondani arról, hogy gyermekünkben ne önmagunkat lássuk örülni, futkosni, tombolni.

Öt esztendős voltam, amikor apám megtanított sakkozni. Nagy türelemmel, napi rendszerességgel oktatott Karakas Éva: Támadás a király ellen c. könyve alapján. Mai napig egyik legmeghatározóbb és legkedvesebb élményem, hogy kisgyermekkorom óta van egy verbalitáson túli kapocs, ami apámmal összefűz.

Gyakran provokálom ki a szülőkből a kérdést: mikor és mennyit szabad hagyni a gyerkőcöt képernyő előtt ücsörögni? A televízió a gyermeknevelés központi kellékévé vált, sok családban nélkülözhetetlen a közös sorozatnézés, a délutáni showműsorok követése. A tv a szórakozás központi kiszolgáló egysége, minden konfigurációban: szülőknek és gyerekeknek, csak szülőknek, csak gyerekeknek.

Aktív munkásemberként csak nagyvonalakban látok rá a gyermeknevelés árnyalataira. Rendszerint reggel egy órát, este másfelet töltök Annával, a nap többi részében a Kedves matat körülötte, s hogy mivel ütik el a napokat, heteket, hónapokat, nem láthatom. Családfőhöz illően én is elvárom , hogy maximális rajongással viseltessenek áldozatos munkásságom iránt, s egy hosszú munkanap végén minden vágyam, hogy kiérdemelt forró teámat nyugalomban elszürcsölhessem.

Nem kedvelem az intézményesített oktatási formákat. Ki nem állhatom az iskolapadot. A tudás megszerzése nem szorítható egy intézmény falai közé, mert az efféle korlátozás a természetes kíváncsiságot szabotálja. Éppen ezért az összeszorított foggal véghezvitt tanulás többet árt, mint használ, hiszen nem a kíváncsiságra, hanem az akaratra támaszkodik.