Az emigráció a nehézségek mellett fura lehetőségeket is teremt az ember életében. A szülőktől,  és a testvérem családjától való eltávolodás nem kívánt folyománya annak, hogy hétszáz kilométerre kerültem az otthonomtól. A rokonok mellett a Barátomtól is elszakadtam azáltal, hogy Budapestre költöztünk immár majdnem tíz esztendeje. Minden hazaút során találkozom Vele, hogy elmeséljük egymásnak az elmúlt esztendő élményeit. Nem az eseményeket. Nem a tényeket. Az élményeket.

Különös élményben volt részem. Lassan már egy éve nem vezetek álomnaplót, és nem foglalkozom a tudatos álmodással. Jóllehet még ez a két alapfeltételt sem teljesítem, két-három havonta álmomban tudatra ébredek. Az ébrenléti- és álomtudatosság közötti folytonosság hiányát hivatott befoltozni az álomnapló írása: ha nem foglalkozom közvetlenül ébredés után az éjszaka átélt élménnyel, perceken belül mind történetiségében, mind pedig élményintenzitásban elérhetetlen távolságra kerül.

Saját magára. Nem az anyjára és nem az apjára, hanem magára. Nehéz ezt belátni: mindkét szülő szeretné, ha minél több vonást ismerhetne fel gyermekében. Nehéz lemondani arról, hogy gyermekünkben ne önmagunkat lássuk örülni, futkosni, tombolni.

A tegnap este bölcsész barátunkkal és a Kedvessel társalogtunk, hármasban. Az egyik fő téma a párkapcsolatok dinamikája volt, abból a kérdésből indultunk ki, hogy ki az előre kijelölt nagybetűs Ő. Mircea Eliade fejti ki az egyik novellájában, hogy a nyugati házasság a csúcspontról indul, és az évek során csak romlik a minősége, míg a keletinél az egybekelés mélypont, melyből csak felfelé lehet haladni. Melyik a jobb modell?

A jungiánus világkép taszított a pszichológia irányába. Erdély ipari városában, Brassóban küzdöttem az első félév végi vizsgákkal, amikor kezembe került a "Mélységeink ösvényein" c. analitikus pszichológiai tanulmánykötet.