Az emigráció a nehézségek mellett fura lehetőségeket is teremt az ember életében. A szülőktől,  és a testvérem családjától való eltávolodás nem kívánt folyománya annak, hogy hétszáz kilométerre kerültem az otthonomtól. A rokonok mellett a Barátomtól is elszakadtam azáltal, hogy Budapestre költöztünk immár majdnem tíz esztendeje. Minden hazaút során találkozom Vele, hogy elmeséljük egymásnak az elmúlt esztendő élményeit. Nem az eseményeket. Nem a tényeket. Az élményeket.

Megszoktuk, hogy intézményesített keretek között tanulunk, fejlődünk, haladunk. Nincs ez másképpen a spiritualitás terén sem: szükségünk van mentorra, útmutatóra, mesterre, hogy irányított módon haladjunk a szellemi úton. A guru hiánycikk, úgyhogy gombamód sokasodnak akvázi-spirituális képzések intézményesített formái. Többnyire kiválasztottaknak, többnyire elit módon. Mert mindenki fejlődik: ha kell, ha nem.

A kamaszkori édesvízi fanatizmustól a világmegváltós intézményesített jógaiskoláig az eszmei elvhivatottság különböző fokozatait sikerült megtapasztalnom. A csoportos kiválasztottság gyönyörénél erősebb életérzést a mai napig nehezen tudok elképzelni. Hinni az Útban, a Guruban, a kiválasztott ember szavában: nincs több kétely, nincs több egyéni döntés.