Egy hete történt, hogy a Béke úton haladtam a bal sávban, amikor az előttem guruló gépjármű a szokásosnál nagyobb féknyomot rajzolt. Nem voltam rest, beletapostam én is, de nem kellett tövig nyomnom a pedált, így tudtam figyelni arra, hogy ne koccanjon nekem a szorosan mögöttem lévő Suzuki.

Az álláskeresés nemcsak azt jelenti, hogy áruba bocsátom a tudásomat és képességeimet, hanem azt is, hogy igényt támasztok jövendőbeli munkaadómmal szemben.
19 évesen, egy félbeszakított egyetemmel a hátam mögött, indultam el először az álláskeresés rögös útján.

Látómezőmet ívekben barázdálja vakfoltok tömege. Kicsiny, rakoncátlan, fényes pöttyök állnak össze rosszindulatú sávokká, hogy a szemem mozgásával harmonizálva lengjék be a teret. Foltokban nem látok.
Bal szemem jobb alsó sarkából bukkan elő olykor a kis fényes cérnaszál: megszoktam, optikai létem szerves részévé vált. Több mint egy évtizede jelent meg először.

Mintha egy elnagyolt festmény belsejében lettem volna, gyermekkorom stilizált és egyszerűsített utcájában sétáltam. A részletek hiánya, a pasztelszínekkel borított utca képe, a kifelejtett ablakokkal tornyosuló tömbházak foghíjas kontúrjai csonkított tér érzetét keltették bennem.

Hideg volt. Kihült teste betöltötte a teret, nem volt más, csak ez a személytelen fagyos massza. Rettegtem. Élettelen tekintete csontomig hatolt, nem akartam feloldódni benne! Egy pillanatra bevillant, hogy talán álmodok. Gyerekes, törékeny gondolat, de elég volt ahhoz, hogy túléljem a megsemmisülés borzalmát.

Ma is megkérdeztek. Valahogy megérzik rajtam, hogy potenciális hívő vagyok. A mélyreható szemkontaktust követően a kezembe nyomtak egy rövid Mennyei útmutatót, majd felvilágosítottak:

• Lesz Armageddon.
• Ha Velük tartasz, fiatalként kerülsz be a Mennybe.

A kamaszkori édesvízi fanatizmustól a világmegváltós intézményesített jógaiskoláig az eszmei elvhivatottság különböző fokozatait sikerült megtapasztalnom. A csoportos kiválasztottság gyönyörénél erősebb életérzést a mai napig nehezen tudok elképzelni. Hinni az Útban, a Guruban, a kiválasztott ember szavában: nincs több kétely, nincs több egyéni döntés.

Csak akkor értettem meg a gondolatot, ha írni, beszélni tudok róla, ha Te felfogtad, hogy miről van szó. Megvizsgálom, hogy mennyit tudok arról, mit napok óta böngészek: nézem a villogó kurzort, s megpróbálom a saját szavaimmal elmesélni azt, hogy miről is van szó.

Régóta tervezem, hogy írok egy beszámolót arról, hogy miként látja a világot egy korlátolt felfogóképességű egyén. Tömören, reflexiószerűen. Aztán nem írtam meg, mert tartottam az önbeteljesítő jóslat erejétől. Nevezzük önsanyargatásnak, az önérvényesítés hiányának, vagy egyszerűen tudatlanságnak azt, hogy most mégis szólok.

A minap este három órás késésben bandukoltam hazafelé, s próbáltam elképzelni a Kedvest, amint meleg vacsorával, szerelmes szavakkal, gondos gesztusokkal jelzi, hogy igen, tudom, sokat dolgoztál, éhes vagy, fáradt vagy, törődést szeretnél.