A hat részből álló cikksorozatban a célmegvalósítás teljes folyamatáról vázolok fel egy ötlépcsős modellt, melyet Edward de Bono foglalt össze a Tanítsd meg önmagad gondolkodni! c. művében. Az első részben szót ejtek a hagyományos nyugati gondolkodásmódról, a további bejegyzésekben pedig kifejtem az öt fázist.

Történt egyszer, hogy egy Richard Dawkins-ra hallgató úriember gátlás nélkül kijelentette, hogy az ember lényegében a saját génjeinek a túlélőgépezete. Merthogy az nem úgy van, hogy apám és anyám génjeinek szerencsétlen konstellációjaképpen megszülettem és létezem, hanem sokkal inkább az az igazság, hogy a gének léteznek, és én mintegy melléktermékként vagyok aki vagyok.

Igen, lehet tudatos erőfeszítést hozni az egységes világszemlélet kialakítása érdekében. Wilber napi két-három könyvet fogyasztott éveken át, és közben papírfecnikre írta a kulcsfogalmakat, neveket. A tonnaszámra gyártott címkéket táblázatokba és fogalomtérképekbe szervezte,

Mit kezdjek az életemmel? Mikor tegyem fel a kérdést, és mit válaszolhatok rá? Tudom irányítani a sorsomat? Ha igen, hogyan? Az emberek többsége ifjúkorában szembesül először a kérdés súlyával. A szülőktől való függetlenedéssel egyidőben szakmai és magánéleti irányvonalakat határozunk meg magunknak.

A legszebb pszichológiai elméletek középpontjában az én-identitás és annak fejlődése áll. Az önmegvalósítás lágyabb értelmezése szerint az életünk során tipikus fejlődési fázisokon mehetünk végig.
Ha képesek vagyunk felismerni az adott életszakasz krízishelyzetét, és elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy megéljük a szélsőségeket, nagy esélyünk van arra, hogy új én-minőséggel gazdagodjunk.

"A crescendo célja, hogy támpontokkal szolgáljon az önmegvalósítás rögös útján". Szép, lila köd. Ideje felvázolni azt, hogy mit értek önmegvalósítás alatt; tisztázni, hogy a számos értelmezési lehetőség közül melyiket tartom meghatározónak.