Ma megláttam a másik életemet, melyben nem volt értelme a hétköznapjaimnak. Negyven esztendős voltam, enyhén pocakos, a maga elé bámulós fajtából. Feleségem is volt, és (minő fordulat!) két gyerkőc is. Éltünk együtt hangtalan. Belefulladtunk a gyermeket nevelő felnőttek semmitmondó hétköznapjaiba.

A crescendo statisztikai mutatóit vizsgálta kollégám, és értetlenül bambult a halal.lap.hu –s hivatkozásra. Ezt most hogy kell érteni? Miért innen jön a legtöbb látogató? Nem értettem a kérdést, mondom neki, írtam a halálról néhány bejegyzést, talán ez az oka, mire ő, halálról? Miért?

Alig múltam tizenöt, amikor kezembe akadt Paul Brunton jógáról írt könyve. Már túl voltam a Hargitai Károly-féle UFO könyveken, izgatottan magyaráztam barátomnak, hogy éjszaka nálam jártak, elraboltak és térdembe ültettek egy chipet. Ezért fáj a lábam, magyaráztam nagy hévvel. Más dolgunk nem akadt, csak annak eldöntése, hogy a rossz, vagy a jó UFO törzs művelte el ezt a szörnyűséget rajtam...

Popper Péter ír valahol arról a kísérletről, melyben megfelelő utasítások hatására a hipnotizált személyek képesek voltak kikapcsolni a fájdalom érzetét. Amikor a kísérletvezető arra szólította fel a hipnotizált személyt, hogy hívja elő azon részét, mely érzékeli a fájdalmat, az alany meglepő precizitással számolt be a testét ért fagyasztásról, égetésről, vagy éppen szúrkálásról.

Engem figyel. Stabilan, kimozdíthatatlanul konstatálja minden mozdulatomat, gesztusomat. Mint a skandináv mozifilmben: ott ül a kakasülőn, s lejegyzi minden rezdülésem, objektíven, szenvtelenül. Olykor figyelek rá: látom magam, amint a képernyőt bambulom, gépelek, vagy csak egyszerűen nézek magam elé.

Az alábbiakban arról lesz szó, hogy egyszer a szabály az úr, másodszor mi uraljuk a szabályt, harmadszor pedig rá kell döbbennünk arra, hogy mindez másodlagos dolog, mert felhízlalt énünk visszavonhatatlanul elpusztul.
Az előző rész a tudatfejlődés preperszonális szintjeiről szólt, melynek során a magzati, Egységlétből előbb a testi-, majd a mentális én kikelésével a hetedik életévre már egy jóldifferenciált egó jött létre.

Mellbevágott Hankiss Elemér Az ezerarcú én c. műve. Egyszerűen rendkívüli. Kamaszkoromban olvastam valahol Jung megjegyzését arra vonatkozóan, hogy sokszor egy lelkes futballista több nagyobb vallásosságot mutat, mint egy túlbuzgó pap.

Annak eldöntése, hogy mihez kezdjek az életemmel, egyáltalán nem könnyű feladat. A legtöbb ember nem gondolkodik el arról, hogy milyen célok mentén élje le életét. Attól függetlenül, hogy meg szeretnénk határozni vagy sem életünk folyását, mindannyian valamilyen stratégiák mentén élünk.

A boldogság nem égből pottyan. Nem adatik, és nem Fortuna műve. A boldogság egyszer csak megjelenik, átéljük, majd tovaillan. Nem tűzhetjük ki célként, hiszen a boldogság nem körülhatárolható, közvetlenül nem ellenőrizhető és nem megvásárolható állapot.

Régóta motoszkál bennem a gondolat, hogy kellene egy igényes, átfogó önmegvalósításról szóló e-learning tananyagot készíteni. Néhány hete összeírtam a munkamenetre vonatkozó legfontosabb szempontokat. Következzen néhány ezzel kapcsolatos bevezető gondolat!