Az integrálfilozófia középpontjában a sokoldalúan kiteljesedett ember prototípusa áll. Wilber szerint az átfogó fejlődéshez legkevesebb négy aspektusra kell odafigyelnünk, az alábbiakban ezeket veszem górcső alá. Az előző bejegyzésemben körvonalaztam a poszt-indusztriális kor emberét, megfosztottam a klasszikus gurutól, és a felvilágosult rációjára bíztam, hogy végigjárja a szellemi fejlődés rögös útját.

Popper Péter ír valahol arról a kísérletről, melyben megfelelő utasítások hatására a hipnotizált személyek képesek voltak kikapcsolni a fájdalom érzetét. Amikor a kísérletvezető arra szólította fel a hipnotizált személyt, hogy hívja elő azon részét, mely érzékeli a fájdalmat, az alany meglepő precizitással számolt be a testét ért fagyasztásról, égetésről, vagy éppen szúrkálásról.

Engem figyel. Stabilan, kimozdíthatatlanul konstatálja minden mozdulatomat, gesztusomat. Mint a skandináv mozifilmben: ott ül a kakasülőn, s lejegyzi minden rezdülésem, objektíven, szenvtelenül. Olykor figyelek rá: látom magam, amint a képernyőt bambulom, gépelek, vagy csak egyszerűen nézek magam elé.