Az elme ravatala – a nekrofil tudásmenedzsment
Zavar, hogy a Tudás tőlem függetlenül akar létezni és meghalni. Azt állítom, hogy megszerzem, magamévá teszem, elsajátítom, azaz tudok, és ez mérhetetlen büszkeséggel, elégtétellel tölt el. Hónapokat áldoztam arra, hogy birtokomba kerüljön az ebadta ismeret, méltán könyvelhetem el tehát sikernek az érzést, hogy az enyém, hozzám tartozik, részemmé vált.
Döbbenten keresem a magaménak vallott gondolathalmazt. Régmúlt ismerősöm megszűnt létezni, s még csak nem is értesítettek haláláról.
Számos hullát tudhatok magaménak: többször eltemettem már a nyakkendőkötést, a kreszt, idegen szavakat, az istenhitet, számtalan szagtalan elméleti modellt, arcokat, neveket, helyeket, érzéseket. Van amit csak megcsonkítottam, van amit exhumáltattam, van amit feltámasztottam.
A legtöbb Tudásra rablással, klónozással, utánzással teszek szert, ezek a halvaszületett másolatok. Sokkal kisebb halmazt képeznek az általam teremtett lények, ezek mortalitási aránya is jóval alacsonyabb mutáns testvéreiknél.
Többé nem akarok kaszás lenni!

A néphagyományokhoz hasonlóan az irodalomban és a képzőművészetben is jól felismerhető nyomokat hagy az alvásparalízis. Gondoljunk bele egy pillanatra: az emberek harmada-negyede életében legalább egyszer találkozik ezzel a jelenséggel. Miért lenne ez az arány más az írók, költők, festők és egyéb híres személyek esetében?
Hozzászólás