A halál pszichológiája – I. A kiválasztott

FeketeMinden szorongás végső forrása a megsemmisüléstől való félelem. Mindenki meghal egyszer, azt azonban nem látom magam előtt, hogy a magam nagyszerűségében megszűnjek létezni .
Nem lehet a létről a semmi hiányában fogalmat alkotni. Mindannyian meghalni születtünk. Mégis, a lelkem mélyén meg vagyok győződve arról, hogy én más vagyok.

Kiválasztott vagyok, örökéletű vagyok, különleges vagyok.

A reinkarnáció értelmetlenségéről

Buddha nem beszélt az újratestesülésről. Nem tartotta fontosnak, éppen ezért nem is foglalt állást ebben a kérdésben. A halált átmenetként értelmezni nem több merő önámításnál. Akkor foghatom fel a lét teljességét, ha a halál mindenhatósága előtt fejet hajtok.

Sovinizmus

Számtalanszor előfordult már, hogy rácsodálkoztam a személyem hiányában is működő dolgok láttán. Ha kilépek egy közösségből, ha megszűntetem a kapcsolat valakivel, számomra élettelenné válik mindaddig, amíg ismét kapcsolatba kerülök vele. A legnagyobb megdöbbenéssel észlelem, hogy ő az elmúlt évek alatt nélkülem is virult, élt, fejlődött.
Nemrégiben találkoztam egy fél évtizede nem látott ifjúkori barátommal. Ugyanaz az arc, ugyanazok a mozdulatok, ugyanaz a hanglejtés, ugyanaz az érzés. Jólesően nyugtáztam: nem, ez az ember semmit nem változott az elmúlt 5 évben. És ez így van jól: hogyan is változhatott volna a hiányomban?!

Kazantzakis halála

"Ha egy pap idejönne gyóntatni és megáldani, mondd meg neki, hogy hordja el magát és inkább átkozzon meg! Az olyan emberek mint én, ezer évig kell éljenek" (Kazantzakis).

Kazantzakis Zorba személyében azt tanácsolja nekünk: éljük úgy életünket, hogy a halálnak magunkból csak egy „kiégett kastélyt” hagyjunk. Kazantzakis Heraklion bástyáján fekvő sírján a következő dísztelen sírfelirat áll:

"Nem akarok semmit, nem félek semmitől, szabad vagyok." (Yalom, D. Irvin).

Ajánlott irodalom

  • Yalom, D. Irvin: Egzisztenciális pszichoterápia
    Az európai szellemiségű egzisztencialista pszichológiáról. Kötelező olvasmány minden lélekbúvár számára.

Új hozzászólás

Hozzászólások

A halált miért ne lehetne éppúgy átmenetnek értelmezni, mint az életet, és egyátalán, minek értelmezni? Szerintem nem feltétlenül ellentétesek. És hogy minden szorongás a megsemmisüléstől van? Tudok annál rosszabb dolgokat is elképzelni :) Hasonló fura érzésem nekem is van a nélkülem továbbélők terén, de csak annál, aki hiányzik, és idővel elmúlik. A halálnál sokkal jobban meg tud döbbenteni (és elborzasztani) a lét. Az egzisztencialista filozófia is rulz, de Yalom maradjon a kaptafánál, sutba vágtam olyan 100 oldal után. Akkor már inkább Kierkegaard. Ő a szorongás forrásaként a halál mellett a szabadságot (választás) és Istent említi.
És a reinkarnáció miért értelmetlen? (És miért kellene értelmének lennie?)
Jó téma amúgy, nagyon ötletes az "illusztráció" :)
A világban semmi sem tűnik el nyomtalanul, csak átalakul. De minden [anyag] nyugalomra (energiaminimum) törekszik és ebben az állapotában meg is marad, amíg nem piszkálják. Tehát ha elmúlunk, feloldódunk a nagy semmiben akkor is elértük célunkat. Nekünk csak jó, így is, úgy is. :)
Aries: Van olyan jelenség is amikor valami tényleg nyomtalanul tűnik el. Abszolut semmiből jöhet és jön is létre anyag utánna pedig nyomtalanul el is tűnik. A halálhoz nem az energia minimizálás kapcsolódik, hanem az entrópia maximizálás.
Méhész: van igazság abban, amit mondasz, de én nem mosnám egybe a "nyomtalanul" és "nem ismert" fogalmát. Az entrópiával kapcsolatban igazad van, de nem értem az érvelést, mivel a termodinamika második főtétele azt mondja: "Tetszőleges zárt rendszer teljes entrópiája sohasem csökkenhet", ebből az következik, hogy egyensúlyi (energiaminimum) állapotban az entrópia maximális. -- Aries

teodora: "de Yalom maradjon a kaptafánál, sutba vágtam olyan 100 oldal után"
Yalom említett művében a 100. oldalon ír a különlegesség érzéséről, id: "Mindannyian tudjuk, hogy létünk alapvető határait illetően semmiben sem különbözünk másoktól. Ezt tudatosan senki nem tagadja. Mégis, valahol mélyen, Ivan Iljicshez hasonlóan mindannyian azt hisszük, hogy a halandóság törvénye csak másokra vonatkozik, ránk nem. Ha valaki nincs résen, amikor ez a hiedelem tudatosul, megdöbben a saját irracionalitásától. A minap például felkerestem a szemészemet, mert nem látok úgy a szemüvegemmel, mint régen. Megvizsgált és megkérdezte, hány éves vagyok. 'Negyvennyolc' válaszoltam, mire ő: 'Aha, menetrend szerint'. Valahonnan mélyről egy gondolat tört fel bennem: 'Milyen menetrend? Kinek a menetrendje? Lehet, hogy az övé vagy a másoké, de az enyém ugyan nem'."
Kedves teodora, ezt megelőzően, vagy ezt követően "vágtad sutba" a könyvet?

Igazából a 110. oldalon találtam meg a könyvjelzőt :), nagyon sok helyen nem értettem egyet vele, főleg az általánosításaival, és az analítikus hablatyok belekeverése is zavart. A fenti jelenség valóban így van, eléggé nehéz elképzelni a halált, még ha tudatában vagyunk, akkor sem igazán "értjük" vagy érezzük át, hiszen nincs róla sok közvetlen tapasztalatunk (általában). Ami érdekes kérdés volna, hogy mennyiben határozza meg az emberek életvitelét (sikerét, boldogságát etc.) az, hogyan viszonyulnak a halálhoz, elhiszik-e, törődnek-e vele, letagadják-e, félnek, várják stb. Gondolom, hogy a szakkönyvekben erre megvan mondva a tuti és az is, hogy hogyan kell ezt jól csinálni :), de véleményem szerint nincs erre általános módszer. Sok embert látok, aki jól, simán halad az életével, mintha örökké tartana, és talán számukra az is a menetrend része, ahogy egy lassú folyamat által majd időben átértelmezik mindezt. Az ilyeneknél lehet, hogy kockázat, hogy közbejön valami, és akkor reccs, de lehet, hogy megéri, mert így működnek jól. Aztán olyat is ismerek, aki önnön halandóságának tragikomédiájában fürdik nap mint nap... :) Szóval teoretikusan elképzelhető, hogy egy magasabb szintű létezéshez vezet, ha felismeri és helyéreteszi ezt a dolgot valaki, de nem sok példát láttam rá. Az mondjuk megfigyelhető, hogy a nyugati világban nagy paráztatás folyik, az élet törékenységét, múlandóságát igencsak erősen sugalmazzák (mint rossz dolgot), ugyanakkor tolják az emberek alá a menekülési útvonalakat (pótszereket) is, amelyek hatására könnyebben irányítható és hatalmas vásárlókedvű zombikat lehet létrehozni. Azt azonban továbbra is kétlem, hogy mindig mindent ez határozna meg, azok az emberek, akiknek bármiféle spiritualitás az életükbe keveredett már jóval kevesebb jelentőséget tulajdonítanak neki, és ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy csak kitaláltak egy mesét ellene, sokak számára ez valós tapasztalatot jelent.
"Nem lehet a létről a semmi hiányában fogalmat alkotni." A semmi volna a nem-lét emitt? Ha igen, akkor ok, de nem árt szétválasztani vsz. A reninkarnációs megmondás ütős. Nem piskóta az sem amit Buddha "mondott" vagy "nem mondott". Ennyi erővel azt is mondhatjuk, hogy Jézus sem válaszolt arra a kérdésre, hogy mi az igazság, mert nem tartotta fontosnak. Ha valahol él a reinkarnáció mémje, akkor az a buddhizmus. A reinkarnáció tagadása is lehet ugyanúgy önámítás. A halál mint átmenet és a főhajtás pedig azt hiszem megférnek egymással.

nemo: igen, a nem-létet értettem semmi alatt. köszi a precízálást.
A reinkarnációs megmondásra vonatkozóan id. Popper véleményét ("Fáj-e meghalni" c. könyvéből):
"Az eredeti buddhizmus ateista vallás. Buddha nem hisz sem Istenben, sem a lélek halhatatlanságában. Az 'Én' érzést illúziónak tartja, amely az ember különböző alkotórészeinek ideiglenes összeállásából alakul ki. A halállal ezek szétbomlanak, s az Én megszűnik, mint ahogy a szétszedett szekér után sem marad meg semmilyen elvont 'szekérség'. Buddha nem hisz az ember 'őszibarackszerű' voltában, miszerint kívül a romló test, belül pedig a kemény és örök mag. Ám ha nincs lélek, nincs lélekvándorlás sem."

teodora: "Ami érdekes kérdés volna, hogy mennyiben határozza meg az emberek életvitelét"
Igen! Szerintem is ez az egyik legizgalmasabb kérdés a halál vonatkozásában. A szakkönyvek nem gondolom, hogy megmondják a tuttit; bár természetesen ezek között is fellelhető éppúgy a mindentmegmondós, mint a szerényen nyilatkozós, szelíden felvetős álláspont.

"teoretikusan elképzelhető, hogy egy magasabb szintű létezéshez vezet, ha felismeri és helyéreteszi ezt a dolgot valaki, de nem sok példát láttam rá"
Bizonyára rendkívül nehéz ezt a dolgot "helyére tenni". Nem is tartom igazából lehetségesnek. Amit tehetünk, az mindössze annyi, hogy gondolkodunk, elmélkedünk róla, nem hagyjuk figyelmen kívül, nem intézzük el egy "úgy sem tudjuk meg a teljes igazságot"-szerű legyintéssel.

A buddhizmusnak több irányzata van, és más, igen lényeges kérdésekben is markáns különbségek találhatók. A szekér példánál maradva viszont, ha egy eltorzult, döcögős kereket a néhai szekérből felszedünk az út mentén, és beleörökítjük egy másik szekérbe vagy hintóba, lehet, hogy nem fog emlékezni rá, hogy milyen színű marha volt, ami húzta régen, de döcögni fog továbbra is. Ha az ego tényleg teljesen feloldódna a haláltól, nem volna szükség meditációra, szellemi utakra, semmire, hogy ezt elősegítsék, automatikusan mindenki szétfröccsenne a tökéletes semmibe. Lehetne akár így is, de én nem hiszem. Elég sok jelenség és emberi tapasztalás utalt és utal az ellenkezőjére.

A buddhista reinkarnáció nem lélekvándorlás. :)
Nekem ezzel a példával magyarázta az egyik kolléga:
Kiskorodban leforrázod a bőröd egy ponton, akkor akár negyven év múlva is ottmarad a heg, pedig azt senki nem vitatja, hogy azóta már többször is kicserélődtek a részecskék a szövetben.

Egy másik anattától: "Nem azt tanította, hogy nincs én, hanem azt, hogy bármit is tapasztalsz, az nem az."

Milyen jelenségekre és emberi tapasztalásokra gondolsz?
szellemidézés, ufók, reinkarnációs emlékek etc. :)

Kapcsolódó előadás:
Shelly Kagan: Philosophy of Life and Death

Níkosz Kazantzákisznak Yalom, D. Irvin által idézett-"fordított" (?) sírfelirata ("Nem akarok [theló] semmit, nem félek semmitől, szabad vagyok.") helyesebben: "Nem remélek [elpízó] semmit, nem félek semmitől, szabad vagyok."

Köszi a pontosítást!

Elolvastam az írást. Kösz a linket, mondhatom, jól esett felfedezni, hogy te is ismered ezt a hullámhosszat :)