Wilber integrálelméletének öt alapeleme van, melyből hármat vázoltam fel előző írásaimban: a létramodelles bejegyzésekben a szintekről (stages), a négy ok c. cikkben a negyedekről (quadrants), az enneagramos bejegyzésben pedig a típusokról esett szó. A következő két aspektust a vonalak (lines) és tudatállapotok (states) alkotják.

Az alábbiakban arról lesz szó, hogy egyszer a szabály az úr, másodszor mi uraljuk a szabályt, harmadszor pedig rá kell döbbennünk arra, hogy mindez másodlagos dolog, mert felhízlalt énünk visszavonhatatlanul elpusztul.
Az előző rész a tudatfejlődés preperszonális szintjeiről szólt, melynek során a magzati, Egységlétből előbb a testi-, majd a mentális én kikelésével a hetedik életévre már egy jóldifferenciált egó jött létre.

Minden szellemi hagyomány feltételez valamiféle tudatfejlődést, melyet egyesek nagyobb, mások kisebb spektrumon megtapasztalhatnak. A rádzsa jógától a kaballáig a tantrán és taoizmuson át, vagy akár az ókori görög iskoláktól a keresztény miszticizmusig,

Írni kéne, de nem mindig tiszta, hogy miről. Csak a kényszer motoszkál bennem, hogy szavakba kéne önteni a feszültséget, mely hetek óta ujjaimban lakozik. Gyűjtős időszakomban vagyok. Könyveket halmozok fel, lelkesen habzsolom Wilbert, Assaggiolit, Poppert, Maslow-t, Hankisst, olykor belémhasít a közhelyfíling,

Az elmúlt egy hét nagy változásokat hozott Annánk életében. A négykézlábas himbálózás mászássá lett, hirtelen veszélybe került minden, mi ötven centiméternél alacsonyabban pozícionálja magát otthonunkban. Napról napra egyre nagyobb teret járt be Pannánk, a földön heverő kábelektől az ottfelejtett könyvekig mindent megkaparint és szájbavesz.

A személyes fejlődés egyik alapvető fokmérője az egyén erkölcsi változásához kapcsolható. Milyen szabályok és célok irányítják életedet? Miben hiszel, mit tartasz kiemelten fontos emberi normának? Lélektani gerincvonalad ezen kérdések mentén szerveződik, érdemes megvizsgálni tehát, hogy milyen rendszer mentén értelmezhető ez a problémakör.

Az életpálya cikksorozat első bejegyzésében felvetettem, hogy az öregedés és a bölcsesség korrelációban áll egymással: az idő élettapasztalatok formájában elősegíti a bölcsesség megjelenését. Valahányszor az öregedésről szóló gondolataimat tálalom, nem kis ellenállást tapasztalok. Népszerűtlen dolognak számít manapság az öregedésről jót gondolni, no de miért is van ez így?

A jungiánus világkép taszított a pszichológia irányába. Erdély ipari városában, Brassóban küzdöttem az első félév végi vizsgákkal, amikor kezembe került a "Mélységeink ösvényein" c. analitikus pszichológiai tanulmánykötet.

A legszebb pszichológiai elméletek középpontjában az én-identitás és annak fejlődése áll. Az önmegvalósítás lágyabb értelmezése szerint az életünk során tipikus fejlődési fázisokon mehetünk végig.
Ha képesek vagyunk felismerni az adott életszakasz krízishelyzetét, és elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy megéljük a szélsőségeket, nagy esélyünk van arra, hogy új én-minőséggel gazdagodjunk.

Annak eldöntése, hogy mihez kezdjek az életemmel, egyáltalán nem könnyű feladat. A legtöbb ember nem gondolkodik el arról, hogy milyen célok mentén élje le életét. Attól függetlenül, hogy meg szeretnénk határozni vagy sem életünk folyását, mindannyian valamilyen stratégiák mentén élünk.